Manapság egyre inkább az a jellemző, hogy a műszaki cikkek, laptopok, okostelefonok, tabletek, médialejátszók mind-mind vezeték nélkül kommunikálnak egymással. Kézen fekvő megoldás egy otthoni Wi-Fi beszerzése, de mire kell figyelni a vásárláskor? És mit jelent az, hogy 802.11a, 802.11b, 802.11g, illetve 802.11n? Avagy, miért kell kódot használni az otthoni berendezéseken és végül, melyik Wi-Fi berendezést válasszuk? Vendég posztunkban, melyet Husvéti Zsolt, a biztributor műszaki igazgatója írt, ezekre a kérdésekre kapunk választ. 

Vigyázat!

Az alábbi anyagban technikai információk is szerepelnek, de nem kell megijedni. Vannak értelmező kérdések és egy összegzés, fontos és jó tanácsokkal. 

A Wi-Fi

Számos vezeték-nélküli technológia létezik, azonban ami igazán elterjedt és uralkodó ezen a területen, az a Wi-Fi.  Az IEEE szervezet a 802.11 munkacsoporttal jelöli ezt, és az első szabvány 1997-ben jelent meg. A fejlesztéseknek köszönhetően négy további szabvány terjedt el, ezeket láthatjuk az egyes eszközök leírásaiban: 802.11a, 802.11b, 802.11g és 802.11n.

Miben különböznek ezek és kell figyelembe vennünk a különbözőségeket?

Alapjában véve két dologban különböznek ezek a szabványok: az átviteli sebességben és a használt rádiófrekvenciás tartományban. A Wi-Fi eszközök rádiófrekvenciás jeleket használnak az adatok továbbítására. A folyamat leegyszerűsítve úgy néz ki, hogy a küldő az adatokat különböző modulációs technológiákkal rádióhullámokká konvertálja, egy erősítő felerősíti a jelet és ezek a jelek egy antennán keresztül távoznak a levegőn keresztül. A fogadó oldalon ugyanez a folyamat játszódik le csak visszafelé, az antenna veszi a jeleket, ezt felerősíti egy erősítő és egy modulációs eljárással újra digitális jelekké konvertálja.

Fontos megjegyezni, hogy a jelnek elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy használható legyen. Minél messzebb vagyunk az adótól annál gyengébb lesz a jel és ez hatással van az adatátviteli sebességre is, sőt, ha túl messze vagyunk az adótól, akkor a jel olyannyira gyenge is lehet, hogy egyáltalán nem tudunk kommunikálni az adóval, és a kapcsolat megszakad.

Két tartomány van, amit a Wi-Fi eszközök használhatnak. A 2.4 GHz és az 5 GHz-es spektrum.

A 2.4-es tartományban 60 MHz használható, ezeket osztották fel 5 MHz-enként 13 különböző csatornára (b-s szabvány esetén engedélyezett lehet egy 14. csatorna is). A szétbontásra azért volt szükség, hogy az eltérő csatornákon kommunikáló eszközök ne okozzanak interferenciát (ne feledjük, hogy Wi-Fi esetében a média egy osztott közeg). Az 5 GHz-es tartományban szélesebb tartományt lehet használni Wi-Fi-re, így sokkal több csatornát találhatunk és ennek köszönhetően nagyobb átviteli sebességet is el tudunk érni, ha korszerű eszközöket használunk.

Az alábbi táblázatból jól látható az egyes szabványok közti különbség:

* Ez elméleti maximális sebesség. Az effektív átviteli sebesség számos tényezőtől függ, ha a felét elérjük az már nagyon jónak számít.

** A szabvány elméleti maximális sebessége 600 Mbps, de megfelelő hardver nélkül ez nem érhető el. Otthoni eszközöknél a 150 és 300 Mbps a jellemző, vállalati szektorban már vannak 450 Mbps eszközök is.

Az a és b szabványok már elavultnak számítanak és nem is nagyon jellemzőek a mai eszközökre. Manapság a g és az n szabvány az  elterjedt és ezek közül is egyre inkább az n.

Általában a Wi-Fi router leírásában megjelölik, hogy milyen szabványokat támogat.

• Ha azt látjuk, hogy egy eszköz támogatja a b/g/n szabványokat, akkor ez azt jelenti, hogy a 2.4-es tartományban képes kommunikálni.
• Ha a/n (ez otthoni eszközökre nem jellemző), akkor csak az 5 GHz-et használja.
• Vannak olyanok is, amelyek az a/b/g/n szabványokat egyaránt támogatják, ezt úgy érik el, hogy vagy mi tudjuk állítani a beállításoknál, hogy melyik tartományban sugározzanak, vagy a komolyabb készülékek akár egyszerre mind a két tartományban is kommunikálhatnak (dual-band vagy kétsávos eszközök). Ez utóbbi azért lehet fontos, mert az nem elegendő, hogy a Wi-Fi router támogasson egy szabványt, hanem a kliensnek, azaz a “vevőnek” (laptop, tablet, telefon, stb.) is támogatnia kell azt.

Az újabb laptopok általában már olyan beépített kártyákkal érkeznek, amelyek támogatják mind a két tartományt és az n-es szabványt, de a telefonok vagy régebbi készülékek rendszerint csak a 2.4-es g, esetleg n szabványt támogatják. Az n szabvány nagyon rugalmas ilyen téren, ugyanis mindkét tartományban képes működni és visszafele is kompatibilis a korábbi szabványokkal.

Miért fontos, hogy 2.4-en vagy 5 GHz-en használjuk a Wi-Fi-t?

Az n-es szabvány 2009-ben rettentő sok újdonságot hozott, minek köszönhetően az átviteli sebesség a többszörösére nőtt a korábbi szabványokhoz képest. Eltérő modulációs technológia, MIMO (egyszerre több adó és fogadó antenna), több adatfolyam, szélesebb csatornák használata, stb. A 2.4-GHz-es tartomány viszonylag szűk és rendkívül telített. Ezt a tartományt használja többek között a Bluetooth, a vezeték-nélküli telefon, a mikrohullámú sütő és a legtöbb Wi-Fi eszköz is. Ennek köszönhetően nagyon nagy az interferencia, ami sajnos csökkenti az effektív (valós) átviteli sebességet. Emellett az n-es szabvány egyik legjelentősebb újdonsága, a 40 MHz széles csatornák használata sem javasolt ebben a tartományban (fizikailag megvalósítható, de nagyon komoly zavarást okoz a többi eszköznek). Ezzel szemben az 5 GHz-es spektrum egy nagyon tiszta tartomány és elegendően széles ahhoz, hogy a 40 MHz széles csatornákat is használni lehessen (ezzel kvázi megduplázzuk az átviteli sebességet), így összességében jelentősen javulnak a körülmények a gyors és stabil Wi-Fi kapcsolat kiépítéséhez.

Mire kell odafigyelni a WiFi megvásárlása előtt?

Mindenképpen nézzük meg, hogy az eszközeink milyen szabványokat támogatnak, és ennek megfelelően válasszunk hozzá Wi-Fi routert is. Ha tehetjük, kétsávos és az n-es szabványt támogató eszközt vásároljunk, és így minden esetben a lehető legjobbat hozzuk ki az eszközeinkből.

A routert célszerű olyan helyre elhelyezni, ahonnan a szükséges területeken kellő jelerősséget képes biztosítani. Fontos tudni, hogy az otthoni eszközök szinte kivétel nélkül körsugárzós antennával rendelkeznek, tehát a jeleket nem irányítottan, hanem kör alakban sugározzák (horizontálisan és vertikálisan is terjed a jel).

Közbevetett kérdés a szerkesztőtől:

• Vagyis hová is tegyük? 
• Jó kérdés: kicsit olyan, mint hogy a hangfalat hova érdemes tenni. attól függ, mi van a szobában-lakásban. Nem lehet látatlanban megmondani, mindenesetre a lényeg, hogy a lehető legkevesebb fém és fal álljon a jel útjába, és általában a túl sok visszaverő fémfelülettől távol célszerű helyezni.

Titkosítás- mindig kell! 

Ha kiválasztottuk a Wi-Fi routert, akkor már csak az maradt hátra, hogy be is állítsuk azt. A legtöbb esetben ez egy “varázsló” segítségével néhány perc alatt elvégezhető. Wi-Fi használatakor a hálózatokat ún. SSID névvel sugározzák az eszközök. Ezekhez az SSID-khoz tudunk csatlakozni a különböző készülékünkkel.

Azonban azt fontos megjegyezni, hogy ezeket nem csak mi látjuk, hanem gyakorlatilag bárki, aki kellő jelerősséggel érzékeli, ezért elengedhetetlen, hogy alkalmazzunk valamilyen titkosítást, hogy illetéktelenek ne tudjanak csatlakozni és hogy az általunk „küldött” adatok is titkosítva legyenek.

A titkosításnak és hitelesítésnek különböző módjait tudjuk beállítani.

• Az open hálózat nem igényel semmilyen azonosítást és titkosítva sincsenek a csomagok, tehát ezt mindenképpen kerüljük. 
• A WEP a Wi-Fi megjelenésekor volt használatos, de hamar kiderült, hogy nem nyújt kellő védelmet a gyenge algoritmusok miatt, a mai korszerű számítógépekkel percek alatt visszafejthető a titkosító kulcs.
• A WPA hitelesítésnek kétféle változata van: a Personal (közös kulcs) és az Enterprise (azonosító szerver szükséges). A WPA a WEP problémáinak kiküszöbölésére jött létre és a TKIP titkosító algoritmust használja. Az idők során bebizonyosodott, hogy a WPA is könnyedén sebezhető, ezért bevezették a WPA2-t (2006 óta minden Wi-Fi logóval ellátott eszköznek támogatnia kell). 
• A WPA2 már a sokkal erősebb titkosítást biztosító AES algoritmust használja. Amikor az eszköz konfigurálásakor kiválasztjuk a WPA2-Personal (vagy WPA2-PSK) biztonsági szintet, akkor meg kell adni egy kellő hosszúságú és bonyolultságú karaktersorozatot – itt meg kell jegyezni, hogy ez tényleg megfelelő legyen, mert szótár alapú támadásokkal az egyszerű jelszavak könnyedén megfejthetők (sőt, időnként nem árt cserélni ezt a jelszót). A kliensen csatlakozáskor majd ezt a jelszót kell megadni, azonban ezt elegendő csak egyszer megtenni, ugyanis a kliensek megjegyzik ezeket és a későbbiekben automatikusan csatlakoznak, ha elérhető az adott SSID.

Ráadásnak még két “közbe-”, illetve jelenleg a végére vetett szerkesztői kérdés: 

• Tudtok valamilyen módszert arra, hogy az ember megtudja (megtudhassa) a saját routerének a jelszavát, ha elfelejtette és nem írta fel? 
• Jó eszköznél erre nincs lehetőség, az egészet újra kell konfigurálni.
• Milyen WiFi kell ahhoz egy pc/laptop és a WiFis- TV között egy HD-s film is átmásszon élvezhetően?
• Tömörítéstől és a sugárzás protokolljától függ, de 10-20 megabit általában bőven elég, ha az stabil. A gond a stabilitással szokott lenni, nem a rendelkezésre álló sávszélességgel, mivel ezt már a g-s eszközök is tudják általában tiszta körülmények között – csak épp a körülmények ritkán tiszták

Összegzés

Wi-Fi routernek lehetőleg olyan eszközt válasszunk, ami kétsávos és támogatja a 802.11n szabványt 300 Mbps sebességgel. Új Wi-Fi eszköz választásakor (laptop, telefon, médialejátszó) törekedjünk arra, hogy a kliens támogassa az n-es szabványt, lehetőleg 5 GHz-en is, és alkalmazzunk titkosítást az SSID-kon, valamint időnként cseréljük le a jelszót is.